20 év, 20 sztori
Czukorné Hollós Anna és Czukor Bence: Három generáció a palánk alatt
Sportakadémia szakmai igazgatója, válogatott kosárlabdázó, fia, Czukor
Bence, aki játékosként, majd edzőként is a Soproni Sportiskola Kosárlabda Akadémiát erősíti, és
egyéves kisfia, aki már most otthon érzi magát a lelátón.
– Már jóval a társasági adó bevezetése előtt is hitt a Soproni Sportiskola abban, hogy a fiatalok
fejlődéséhez elengedhetetlenek a nemzetközi tapasztalatok – idézi fel Czukor Bence. – Tizenöt évesen
San Franciscóba utazhattam a 42nd International Children’s Games versenyére, ami akkor felfoghatatlan
élmény volt számomra. Bejártuk az Egyesült Államok nyugati partjának egy részét, testközelből
tapasztalhattuk meg az amerikai kultúrát, és először éreztem igazán, mit jelent kilépni a komfortzónából,
világot látni a kosárlabdán keresztül.
A san franciscói torna azonban nemcsak élményeket, hanem egy kemény leckét is tartogatott számára:
Bence már a legelső mérkőzés elején megsérült.
– Tele voltam bizonyítási vággyal, szerettem volna megmutatni, mi van bennem igazán – meséli. –
Ehelyett kórház és gipsz lett a vége. Ott, a világ másik felén értettem meg először, mennyire törékeny
tud lenni egy sportolói álom.
Czukorné Hollós Anna számára a történtek egyszerre érintették meg az édesanyát és a sportvezetőt.
– Telefonon hívtak, hogy Bence megsérült, és be kell gipszelni a lábát – emlékszik vissza. – Anyaként az
első gondolatom az volt, hogy vajon hazajuthat-e így egyáltalán. Ugyanakkor sportvezetőként pontosan
tudtam, hogy a sérülések a sport velejárói, és hosszú távon az számít, hogyan reagálunk ezekre a
helyzetekre. A Soproni Darazsak és a Sportiskola között már akkor is szoros szakmai kapcsolat volt,
évek óta párhuzamosan dolgoztunk ugyanazért a célért: a fiatalok fejlődéséért.
A sérülés miatt Bence nem tudta megmutatni mindazt, ami benne volt, de itthon így is komoly pályát
futott be: válogatott kerettag volt U16 és U18-asként, pécsi egyetemi évei alatt pedig az első osztályban
is pályára lépett, ahol U20-as bajnoki címet is szerzett.
– Akkoriban máshogy éltem meg az eredményeket – mondja őszintén. – Még többet akartam, még
messzebbre jutni. Ma már tudom, hogy ezek az élmények, a sérülések és a kudarcok vezettek el oda,
ahol most vagyok. Márpedig jó helyen vagyok.
Edzőként ma már a Soproni Sportiskola Kosárlabda Akadémián dolgozik – abban a csarnokban – a
soproni Arénában – , ahol az édesanyjával évekig párhuzamosan futó szakmai munkájuk most fizikailag
is találkozik.
– A legnagyobb érték számomra az, hogy nap mint nap ott lehetek a pályán, segíthetem a fiatalokat, és
átadhatom mindazt, amit a kosárlabdáról és a sportról tanultam – nemcsak technikailag, hanem
emberileg is. Látom a fejlődésüket, az elszántságukat, és tudom, hogy jó helyen vannak. A saját
történetem pedig egy újabb generációval folytatódik. Karsa fiam gyakran ott ül a lelátón és figyeli a
pályát. Éppen úgy, ahogy egykor én figyeltem...