Stánicz Ferenc: szeressék meg a gyerekek ezt a játékot!

 

Töltse el a gyerek a szabadidejének egy részét mozgással, jó társaságban, és kell egy hely, ahol élvezi
azt, amit csinál. Stánicz Ferenc szerint a Sportiskola éppen ilyen hely, s ha mindenkiből nem is lesz
élsportoló, a mozgás szeretete a játékosok életének része lesz.

– Stánicz Ferencnek honnan jön a sportszeretet?
– A grundról. Igen, nekünk még volt ilyen, s milyen jó, hogy volt! A mi grundunk a Színház utcában, a mai
gyülekezeti ház környéke volt. Fociztunk, harcoltunk egymással és néha a templom gondnokával, aki
megpróbált elkergetni bennünket. Ha oda lementünk, általában társakra is találtunk, ha mégsem, a
környék lakóinak bánatára a falra rúgtuk a labdát, úgy gyakoroltunk. Nagy kár, hogy ma már nincsenek
grundok…

– Ennyi elég volt ahhoz, hogy egy életre elkötelezze magát a sport mellett?
– Nyilván kellett hozzá az, hogy a mozgás igénye mélyen bennem volt. Amikor nagyobb lettem, a
Textilben fociztam, de kipróbáltam sok mindent: kézilabdáztam, tájfutottam, síeltem, teniszeztem. A
Líceumban legendás testnevelőim voltak, és átjártam a Széchenyibe is Krasznai tanár úr edzéseire. A
földrajzot is szerettem, így szinte egyértelmű volt, hogy földrajz-testnevelés szakra jelentkezem.

– A kosárlabda mikor és hol lépett be az életébe?
– Pécsett jártam főiskolára, akkor, amikor az egyetemi csapat NB I-ben játszott. A PEAC II-be jártam én
is edzeni. Közel kerültem a kosárlabdához, szakdolgozatomat is e témában írtam.

– És hogy jött képbe a Sportiskola?
– Félig-meddig viccesen mondhatnám, hogy én már akkor a Sportiskolában dolgoztam, amikor még nem
is létezett. Amikor ugyanis friss diplomásként hazajöttem Sopronba, a nevelőtanári főállásom mellett a
városi sportiskolában is dolgoztam edzőként. Ez közel negyven éve volt… Három évvel később a
Hunyadi-iskolában megkaptam az igazán nekem való állást, s azóta is itt vagyok, meg persze a
Sportiskolában, alakulása óta a Soproni Sportiskola Kosárlabda Akadémiában.

 

– A legkisebbekkel foglalkozik hosszú évek óta, miközben a város egyik legnagyobb létszámú
iskolájának az igazgató helyettese. Türelemből nyilván nagyon sok jutott…
– Korábban dolgoztam nagyokkal is, fiúkkal, lányokkal egyaránt. Most jó pár éve a kosárpalántákkal
foglalkozom a legnagyobb örömmel. Őszinte a mosolyuk, igazi gyerekek. Kérdezik sokszor tőlem mások
is: nem unod még? Hát nem!

– A hat-hét éveseknél az alapokról kell kezdeni. És jól kell csinálni, mert ha ezek az alapok nem elég
erősek, később nem lehet rájuk építkezni. Jól gondolom?
– Olyan ez mint egy puzzle. Az első darabokat tényleg én és a hozzám hasonlóan kicsikkel foglalkozó
edzők teszik le. De ebben a korban ez még elsősorban játék, az csak később dől el, mit választ a gyerek
vagy éppen a szülő. Számomra az az elsődleges, hogy megszeressék a mozgást és ezt a játékot.

– Miből lehet újra és újra erőt meríteni ehhez a munkához?
– Annyi siker jutott az elmúlt években és annyi eredmény, hogy az bőven elég doppingszernek. A
gyerekek öröme az enyém is, az ő győzelmük ugyancsak. Aztán meg annyi minden jóban részt vettem.
Az SVSE mini kosárlabda-programjában például, amiből aztán országos program lett. Vagy itt a
Hunyadiban indítottuk el 2000-ben a kosárorientált osztályokat. Egyedülálló kezdeményezés volt, még
más városokból is jöttek diákok. És hát rengeteg győzelem, érem, utazás, sikeres, profikká váló
játékosok és számtalan eredmény színesítette az elmúlt éveket, bőven van miből töltekezni.

 

– Azért az jó érzés lehet, hogy több ezer kisgyerek kezébe adott már kosárlabdát és túlnyomó többségük
meg is tanulta, hogy tudja azt a gyűrűbe dobni.
– Jó érzés, bizony. Erről van is egy kedvenc idézetem. Henry Brooks Adams a szerző és úgy szól, hogy
“A tanárok befolyásolják az örökkévalóságot; senki sem tudja megmondani, hogy mikor áll meg

befolyásuk.” Én is így gondolom: soha nem lehet tudni, mi lesz abból a kisgyerekből, akinek
megmutatom a palánkot. Ez a munka számomra tele van pozitív erővel és visszajelzéssel, hogy is
lehetne ezt megunni…?

Nagy Márta