Porrogi fivérek: egymásnak is drukkolunk

 

Új sorozatunkban a Soproni Sportiskola Kosárlabda Akadémiánál játszó testvérpárokat mutatjuk be.
Porrogi István és András az U16-os A csapattal edzenek, a B-ben játszanak, s azt mondják, testvéri
szövetségüket is szorosabbá tette a kosárlabda.

 

– A Fenyő téren jártuk ki az általános iskolát, tulajdonképpen nem sok tudatosság volt abban, hogy
kosarazni kezdtünk – válaszol András arra a kérdésre, miért ezt a játékot választották. Gyorsan kiderül,
hogy az ikrek, akik külsőre sem hasonlítanak különösebben egymásra, természetükben is mások.
András a szószóló, István a visszahúzódóbb, pedig öt perccel ő az idősebb. Mosolyogva figyeli öccsét
és csak akkor szól, ha nem ért egyet. De ilyen elég ritkán van…

 

– Tudtuk, hogy délutánonként van edzés az iskolában, de eleinte, főleg míg csak az alapokat tanultuk,
nem voltunk túl lelkesek. Aztán amikor már játékba állhattunk, megtetszett. Sőt, annyira megszerettük,
hogy komolyabban is akartunk foglalkozni vele. Ezért jöttünk a sportiskolába – folytatja nagy komolyan
András, István pedig bólint. “Itt jól érezzük magunkat, az edzők rengeteget foglalkoznak velünk és a

közösség szuper” – ezt már mindketten mondják és összemosolyognak. István kilencedikes a Roth-
iskolában, környezetvédelmi technikusnak tanul, és szeretne majd egyetemre menni. András a

Handlerbe jár grafikus szakra és nagy álma, hogy kosárlabdacsapatoknak tervez majd logókat. Ez az
első év, hogy a nap huszonnégy órájában nincsenek együtt…

 

 

– Eleinte nagyon fura volt, hogy külön megyünk suliba, de most már belerázódtunk. Délután úgyis együtt
kosarazunk – mondják leginkább egymásnak. András élénken meséli, hogy mennyire szereti a csapatot,
a közös munkát. Szerinte neki kifejezetten jót tesz a csapatsport, a legnagyobb elismerésnek éli meg,
ha egy sikeres akció vagy kosár után látja a kispadon ülő társak elismerő tapsát. Játék során egymásra
is figyel a két testvér, s persze egymás legnagyobb drukkerei.

 

– Alig várjuk az edzéseket, egyáltalán nem érezzük tehernek, hogy minden hétköznap a csarnokban
töltjük a délutánokat – mondja András. Isti elgondokodva bólint, majd kiegészíti öccsét:
– A kosárlabda nagyon jó dolog az életünkben, s mivel szívesen csináljuk, ez kihat az életünk más
területére is. Lelkiismeretesen tanulunk, örömmel segítünk otthon, csak azután mehessünk kosarazni.