Meszlényi Róbert: akit a kosárlabda választott

Harmincegyedik szezonját kezdi meg Meszlényi Róbert, ebből huszonkét évet felnőtt csapatnál
edzősködött – vagyis szinte egész életét a palánkok alatt élte. Szeptembertől a Soproni Sportiskola
Kosárlabda Akadémia 11-12 éves játékosaival dolgozik és az alsós korosztályok edzőinek nyújt szakmai
segítséget.

 

– Az ország legtöbb sportcsarnokában megfordultál, élvonalbeli felnőtt csapatoknál dolgoztál,
válogatottnak voltál vezető edzője, most pedig a sportiskola kiskamaszait fogod kosárlabdára tanítani.
Elég nagy kihívás ez Meszlényi Róbertnek?

– A legnagyobb kihívás és éppen nekem való feladat. Egyrészt közel érzem magamhoz ezt a korosztályt,
ugyanis ők azok, akiket tényleg meg kell tanítani a kosárlabdára. Náluk lehet lerakni azokat az alapokat,
amikre később építeni lehet. Ezeknek az alapoknak kell erőseknek és tökéleteseknek lenniük, mert évek
múlva már nagyon nehéz kijavítani a rossz beidegződéseket. Tehát igenis nagy kihívás, mert ebben a
korban dől el a gyerekek jövője, még akkor is, ha ez most még nem látszik kristálytisztán. Felelősség is
ez a korosztály, mert még nagyon fogékonyak, és nagyon sokat kell tanulniuk. Nem csak kosárlabdát.
Az edző nevelő is; a helyes életmódra, tiszteletre, viselkedésre, sportolói alázatra kell nevelnie .
Komplex feladat, felelősség és kihívás is egyben.

– Azt mondod éppen neked való feladat. Eleged van a felnőttekből?

– Ilyen sarkosan nem fogalmaznék, és nincs is így, de az kétségtelen, hogy kicsit belefáradtam az
eredmények állandó hajszolásába, a versenysport elvárásaiba, az állandó feszültségbe. Ilyen
értelemben is mondom, hogy nagyon jó lesz nekem a 11-12 évesekkel szakmai munkát végezni.

– Akkor is, ha hat év múlva már nem fogják tudni, hogy kinek köszönhetik azokat az erős alapokat, amik
mondjuk a bajnoki trófeáig is bírták a terhelést?

– Akkor is. Egyébként meg tudni fogják.

– Te emlékszel arra, aki nálad lerakta a fundamentumot?

– Hogyne, nagyon is! Gábor Csaba volt az első edzőm és a mai napig szoros kapcsolatban vagyunk.

– Ha már ekkorát ugrottunk az időben: nálad hogy kezdődött ez a pattogó szerelem?

– Testnevelés-tagozatos osztályba jártam, elsőtől vittek bennünket mindenféle versenyre, emlékszem
egyszer még Csollány Szilveszterrel is versenyeztem. Rengeteg sportágat kipróbálhattunk, sőt, űztünk

is. Talán negyedik féléve lehetett, amikor Farkas Anikó tanárnő elvitt bennünket egy nagy kosárlabda-
válogatásra, voltunk vagy százan. Húsz gyereket választott ki Gábor Csaba, köztük engem. Egy év

múlva már országos bajnokságot nyertünk. Aztán két év múlva megint. Nagyon jó csapatunk volt, többen
profi kosarasok lettek.

– Ezek szerint nem is te választottad a kosárlabdát, hanem az választott téged…

– Tulajdonképpen igen. De bárhogy is, jó választás volt, egy életre szólt. Már a
továbbtanulásomat is ez határozta meg, hiszen az aktív játék mellett a Testnevelési Főiskolát is
elkezdtem. A játékoskarrier többszöri térdsérülés állította meg ,sajnos a rehabilitáció ez időben
nem volt még kellő fókuszban. Be kellett látnom, hogy váltanom kell, s mi mást választottam volna, mint,
hogy edző leszek. Már a főiskola alatt is így dolgoztam.

– El tudom képzelni; biztos kikaptad a gyerek kezéből a labdát és megmutattad, hogy kell ezt…

– Most is kikapom. Most is berohanok és megmutatom, ha kell.

– Hosszú lenne felsorolni pályafutásod minden állomását, de a fontosabbakat összefoglalnád?

– Harmincegyedik szezonomat kezdem, huszonkét évet felnőtt csapat edzőjeként dolgoztam végig. Két
éven át voltam a felnőtt férfi válogatott edzője, két esztendőn át Rátgéber László mellett
másodedzősködtem a női válogatottnál. Ugyancsak két szezont az U20 női válogatott vezetőedzőjeként,
megint kettőt a felnőtt B-33 férfi csapat vezető edzőjént dolgoztam. A Soproni Postással öt esztendőt

dolgoztam, a legsikeresebb éveimként tartom számon őket, a Kecskeméttel kupát nyertem, az SKC-val
csurig töltöttük a csarnokot. Sok-sok munka és rengeteg élmény…

– Hiányérzet? Az a bizonyos “de”…?

– Egyszer azért nyerhettem volna bajnokságot… Ezzel együtt még sincs bennem hiányérzet. Olyan, ami
fájna, biztosan nincs.

– Ha én lennék a kosárpálya jótündére és lehetne egy kívánságod, mit kérnél?

– Olyan munkát szeretnék végezni, hogy hat-tíz év múlva a kezem közül kikerült játékosok érjenek fel a
csúcsra. Ehhez én egyedül nem leszek elég, kellenek a sportiskola nyújtotta feltételek és méginkább a
fiúk szorgalma, akarata. De most minden adott, szeretném, ha tényleg bajnokokat nevelhetnék.