Bajnoki trófeáról álmodik – Nyikos Barnabás: a családtagjaim a legnagyobb drukkereim

– Szeretem a kosárlabdát, jól érzem magam a csapatban és szeretném újra átélni, milyen bajnoknak lenni – foglalja össze nemes  egyszerűséggel gondolatait Nyikos Barnabás, a Soproni Sportiskola U16-os játékosa.

Mint oly’ sok kisfiú, Nyikos Barnabás is focizni kezdett, de Csendes Péter, aki ma csapattársa, korábban pedig hunyadis iskolatársa volt, elcsábította egy kosáredzésre. Rögtön megtetszett neki a játék, így amikor választania kellett, a palánkok világa mellett döntött. És milyen jól tette! Barnabás tagja volt annak a U14-es csapatnak, akik bajnoki trófeát nyertek a Soproni Sportiskolának.

 

– Emlékszel arra a győztes meccsre?

– Azt nem lehet elfelejteni! Tömve volt a Krasznai-csarnok, szoros volt a küzdelem, de mi győztünk! Mámorító érzés volt. Utána vacsorázni mentünk, és mindenki gratulált nekünk.

– Meg kellene ismételni…

– Mindenképpen! Van is esélyünk rá! Már három felsőházi meccsünk volt, kettőt megnyertünk. Igen, nagyon jó volna, ha újra mi lehetnénk az ország legjobbjai! Törekszünk rá.

– Milyennek látod most a csapatot?

– Nagyon jónak! Viccesen szoktuk mondani, de van benne igazság is, hogy mi vagyunk a legjobbak. De teszünk is érte! Heti öt edzés, és sokszor még a szabadidőnkben is összejövünk kosarazni. Bár voltak olyanok, akik később csatlakoztak a csapathoz, a „mag” több éve együtt játszik. Szóval egyben vagyunk. A sportiskolától is megkapunk mindent: felszerelést, a fejlődés lehetőségét. Mindig kiváló szakemberek foglalkoztak velünk, az idei évben Misa Popadic és Pongrácz Levente irányítja a csapatot, Csapó Melinda pedig az erősítő programban segít. Nem hagynak bennünket lazsálni, érezzük, hogy van stratégiájuk és mi tanulni, fejlődni akarunk.

– Rengeteg energiát viszel a játékba, és az életed meghatározó eleme a kosárlabda. Közben tanulni is kell. Nem fáradsz el?

– Á, dehogy! Mi sportolók így vagyunk összerakva. Bírjuk! Egyébként megéri. A jó munkáért dicsőség, eredmények és büszkeség jár.

– Sportolóként gondolsz magadra?

– Igen.

      

– A jövődet is a kosárlabda határozza majd meg?

– Benne lesz, remélem. Most tizedik osztályos vagyok a Széchenyi-gimnáziumban. Jövőre faktot kell majd választanom. Érdekel a jog és szeretnék egyetemre menni. Amíg bírom, játszani fogok, de egyszer eljöhet az idő, amikor választanom kell. Most azt érzem, boldog lennék, ha profi kosaras válna belőlem.

– A családod támogatása nélkül, gondolom, nem menne minden ilyen jól. Van a családban is sportoló?

– A nagybátyám kosárlabda edző, anyukám kosarazott, plusz az öcsém is sportiskolás. Az apukám pedig annyi meccsen szurkolt már nekem, hogy kész szakértővé vált. Ők a legnagyobb drukkereim, és a legjobb barátaim, akik a kedvemért kosármeccsekre járnak. Igen, a család támogatása nélkül nem menne vagy igen-igen nehezen. Az osztálytársaim is sokat segítenek, küldik a tanulnivalót, a leckét, így tudom tartani a tempót.

– Milyen egy napod, elmeséled?

– Hat harminckor csörög az ébresztés, mire megmosakszom, anyukám elkészíti a reggelit. Három-négy pirítós vajjal és felvágottal, no meg kakaóval, hogy jól induljon a nap. Busszal beérek az iskolába már fél nyolcra, de előfordul, hogy lekésem a buszt, akkor apukám kocsival bevisz a városba. Becsengetés előtt még átnézem a tananyagot, a szünetekben pedig, ha jó idő van, az udvari palánknál kosarazok a többiekkel. Délután kettő-három körül érek haza, ebéd, aztán általában alszom egy kicsit, hogy a délutáni edzésre fitt legyek. Edzésről hét óra után érek haza, akkor nekiállok tanulni, tíz körül vacsora, tizenegykor már alszom.

– Nagyon okos lehetsz, ha ilyen napirenddel még a jegyeid is rendben vannak…

– Kifejlesztettem egy saját tanulási módszert. Érdekelt ez a téma és alaposan utána is olvastam. A lényeg, hogy mivel vizuális típus vagyok, sok színnel és rajzzal saját vázlatot készítek a tananyagról, így gyorsabban rögzül és könnyebben fel is tudom idézni a tudnivalókat.

– Köszi a tippet, ki fogom próbálni. Másban is ilyen motivált és célratörő vagy?

– Próbálom úgy összerakni az életem, hogy minden fontosra maradjon idő. Ez elsősorban a kosár és az iskola. De például a csapatban én vagyok a legidősebb, feladatom az is, hogy igazi, jó közösséget alakítsak a csapatból. Erre sem sajnálom rászánni az időt. De most már  mennem kell, kezdődik  az edzés…


Fontossági sorrend a családban is
– A sportiskola minden felszerelést, edzést és versenyeztetést biztosít a fiúknak a kosárlabdázáshoz, de az időt a családoknak kell hozzáadni. A közös programokat mindig az edzések és meccsek időpontjához kell igazítani. Persze néhány alkalmat ki lehet hagyni, de a versenysport csak akkor lehet eredményes, ha a fontossági sorrendben a megfelelő helyre kerül – mondják Barnabás szülei, Nyikosné Kövi Lea és Nyikos Csaba, akik egyetértenek a sportiskola mottójával: nem kosarasokat, hanem embereket nevelnek, akik éppen kosárlabdáznak…

– Ez az edzőkre is igaz. Barnabással mindig olyan szakemberek foglalkoztak, akiknek mi is örültünk. Részt vesznek a gyerek nevelésében és akár egy hetes utakra is nyugodtan engedjük el velük. A versenyeztetés szervezésében is nagyon magas a színvonal, voltak nemzetközi
tornák, Jeruzsálemtől a Kanári-szigetekig. Jó hazai kapcsolataik vannak Budapesttől Pécsig, a soproni gyerekeknek jó teljesítmény mellett adott a lehetőség, hogy a korosztályos válogatottak tagjai legyenek – zárták Nyikos Barnabás szülei.

Nagy Márta