EVEREST: Tibet felől a világ tetején – Dr. Neszmélyi Emil előadása

Az egyetlen sikeres magyar tibeti-oldali Everest-csúcsmászás története Sopronban

2019. február 14-én dr. Neszmélyi Emil ügyvéd tartott előadást a Soproni Sportiskola Kosárlabda Akadémia felkérésére fantasztikus felfedező, hegymászó útjáról, amellyel beírta magát első sikeres magyar északi oldali Everest megmászóként a hegymászók nemzetközi nagykönyvébe.
Még az érdekfeszítő előadás előtt beszélgettünk vendégünkkel a kosárlabdáról, a mentális és fizikai felkészülésről.

 

Ha jól tudom a kosárlabda ezer szállal szövi át az életét. Kérem, meséljen erről!

„Egészen kis – 8-9 éves – koromban ismerkedtem meg a kosárlabdázással még egy óbudai általános iskolában. Utána a Honvéd utánpótlásában játszottam, egészen ifi koromig (ma már junior), majd bekerültem a Testnevelési Egyetem NB I. B csoportos csapatába, majd Óbudára, ahol az volt a feladatunk, hogy az NB II-ből juttassuk fel a csapatot az NB I-be, ami sikerült is. Attól kedve végig az Óbuda csapatában játszottam egészen 11 évvel ezelőttig, amikor úgy éreztem, hogy már inkább a nálam fiatalabbaknak kellene helyet engednem. Szerencsére ezt én meg is tetettem. Ebben egy kisebb sérülés is segítségemre volt, így nem kellett sokat győzködnöm az akkori edzőmet a fiatalok foglalkoztatása kapcsán.”

Úgy tudom, edzősködött is.

„Igen, 9 évig edzősködtem. Gimnáziumban is és én voltam az első utánpótlás edzője az Óbudai Kaszásoknak induláskor, utána persze többen lettünk. Nagyon sok időt töltöttem el ott sportvezetőként is, de a jelenlegi szezontól az ügyvédi tevékenységem és az előadásaim ezt nem engedték meg. Szerencsére a kosárlabdától nem távolodtam el, mert ügyvédként nagyon sok kosárlabdázó és klub ügyfelem is van, illetve az országos kosárlabdaszövetség (MKOSZ) versenybizottságának az egyik tagja vagyok, így sokkal magasabbról láthatom a problémákat és tudom segíteni azokat a folyamatokat, ami ahhoz kell, hogy egy adott bajnokság igazságos eredménnyel záruljon.”

Miért nem lett hivatásos kosárlabdázó? Hogyan lépett az ügyvédi pályára?

„Egészen fiatal korom óta úgy gondoltam, hogy ügyvéd leszek. Először sportmenedzseri diplomát szereztem a Testnevelési Egyetemen, de közben már elkezdtem a jogi kart.
Amikor a profi pályafutásra lehetőségem nyílt, akkor a legfontosabb ok, amiért nem ezt választottam, hogy akkortájt sok csapatnál nem voltak biztosan a fizetések. Magyarországon a kosárlabdaklubok talán felének jelenetős tartozása volt a hivatásos sportolói irányában. Nem ma volt. Olyanoktól kaptam ajánlatokat, akik abban a körben voltak, akik tartoztak a játékosaiknak, és én úgy gondoltam, hogy azt nagyon nehezen kezelném és viselném, ha valamiért megdolgozok és azt nem fizetnék meg. Ekkor úgy döntöttem, hogy a B csoport optimális lesz számomra, hiszen ott csak napi egy edzés van, mellette az egyetemen pedig elkezdtem felkészülni a jogi pályára. Válóperes ügyvéd, büntetőjogász, öröklési jogász és sportjogi területen dolgozhatok ennek köszönhetően Azt előre tudtam, hogy a sportjogi terület ki fog emelkedni a többi közül, és így is lett. Szándékosan irányítottam így.”

Mikor kezdődött a hegymászás mindemellett?

„Távoli ismerkedésben voltunk kezdetben. Amikor már stabil NB I-es játékos voltam, 21 éves koromban (17 évesen mutatkoztam be az NB I-ben), akkor találtam olyan híreket, amik az Everesttel voltak kapcsolatosak, és olvastam beszámolókat angolul. Például volt egy olyan beszámoló – ami egyébként egy civilben bankár úriembertől származott –, hogy pont az Everest északi oldalán egy bizonyos helyen a nagyon alacsony oxigénszint miatt nagyon nehezen tudott döntést hozni. Adott esetben, egy mászási szituációban el kellett volna döntenie, hogy melyik lábbal indul egy meredekebb részen, de nem tudta eldönteni, hogy melyik a bal lába, holott ő százmilliárd dollárokról döntött egy bank igazgatósági tanácsában. Ez felkeltette az érdeklődésemet, hogy ott érdekes helyzetek vannak, de a kosárlabda betöltötte az elkövetkezendő 10 évemet. Amikor befejeztem a versenysportot, sportvezető, sportfelelős, ügyvéd szerepeket láttam el. Aztán 2012-ben a londoni olimpia időszakában találtam meg azt a hírt, hogy az északi, nehezebb oldalról magyar expedíció, magyar hegymászó még nem ért fel a világ tetejére. Ha úgy tetszik, a magyar zászló nem ért még fel a csúcsra, de már három halálos áldozatunk van azon az oldalon. Akik feljutottak, azok csak a déli oldalról. Nagyon sok sikertelen expedíciónk volt és mi azok között az országok között voltunk nyilvántartva, akik nem képesek erre. Nem mi egyedül, nem csak rólunk beszéltek, de mi ebbe a körbe tartoztunk. És hát emellett még szamárságokat is olvastam, hogy különböző okokból, még akár genetikailag sem vagyunk alkalmasak. És mivel sportolóknak szól ez az írás, így mindenki megérti, hogy ha valaki sportolóként azt hallja, hogy a magyarok alkalmatlanok valamire, akkor kinyílik a bicska a zsebében. Nekem annyira kinyílt, hogy – akkor már edzői végzettségem volt – felmértem, hogy mi kell ahhoz, hogy egy ilyen expedíció sikeres legyen, és rájöttem, hogy ha én hosszú éveket rászánok, akkor fel tudok készülni egy ilyen nagy kihívásra. És akkor elkezdődött egy komoly felkészülés. És hát annyira jól sikerült a felkészülés, hogy nekem a Kilimandzsáró (Afrika csúcsa, közel 6000 méteres hegy) nekem egy tesztmászás volt csupán. Amikor 10 hónappal voltam az elindulás előtt, a Testnevelési Egyetemen megállapították, hogy már az olimpiai érmes birkózok, cselgáncsozók erőnlétével volt jellemezhető az én felkészültségi szintem.”

Volt segítsége a felkészülésnél, az edzésterv összeállításánál?

„Magamnak terveztem, viszont az utolsó egy évben kifejezetten egy hegymászó segítségét kértem. Ő szintén nagyon érdekesen azt mondta, nem a hegyek felől fogjuk megközelíteni ezt az expedíciós tervet, de nem volt cél, hogy még egy magyar meghaljon, ezért azt mondta, arra is fel kell készülnünk, hogy azt asztmásként túléljem a kalandot. Biztos volt hogy asztmás rohamaim lesznek 8000 méter fölött , de fejleszteni kellett a hosszútávú állóképességet, intervall-képességet olyan arányban, hogy ez egy sikeres expedíció legyen. És utána, mivel ereszkedés közben veszti a legtöbb bajba jutott az életét, ez egy sikeres zárással, hazatéréssel végződjön az expedíció. Abban az évben Ács Zoltán hegymászóval dolgoztam együtt, aki egyébként szintén szakedző, aki palack nélkül mászott, mert nem asztmás. Már kétszer járt 200 méterre az Everest csúcsától, tehát tudta, miről beszél. Nagyon fontos, hogy tanácsot olyan embertől fogadjuk el, aki tudja, átélte már azt, amiről kérdezzük. Tehát az egész felkészülés tudományosan úgy lett összeállítva, hogy a gyakorlat tökéletesen sikerült, és bebizonyítottuk, hogy ha valakinek van magaslattűrésre alkalmas szervezete – ez van vagy, vagy nincs, az emberek 20%-ának van, szerencsére köztük nekem is – és megfelelő az a felkészültsége, akkor fel tud érni az Everest csúcsára. Ehhez persze mentális felkészülésre és alkalmasságra is szükség van. Arra is vannak technikák.”

Gondolom, a mentális felkészülés az már valahol el kellett, hogy kezdődjön kosárlabdázóként is, hiszen ehhez is kell valamiféle lelki állóképesség.

„A kosárlabdából én nagyon sokat hoztam. A kosárlabdának nagyon sokat köszönhetek általában az életemben, meg az Everestre való feljutás kapcsán is. A kosárlabdázó folyamatos intervall-terhelés alatt van. Teljes erőből rohanunk, játékmegszakítás, megint, játékmegszakítás – ez történik 8000 méter fölött. Ha valaki erre nincs felkészülve, akkor visszafordul, vagy feladja, vagy rosszabb esetben meghal. Például nagyon sok ultramaratonista nem képes megmászni az Everestet, mert ők viszont sokan nincsenek erre felkészülve, kivéve, hogyha úgy lett valaki ultramaratonista, hogy előtte teljesen más sportot űzött. Persze nagyon sok ultramaratonista képes felmászni, ha hasonló felkészülést folytatnak, mint amit én is követtem. Kiderül, hogy nem hegyről-hegyre kell készülni feltétlenül – olyan módszer is van –, hanem arra kell készülni, hogy valaki megmászik egy 8000 méteres hegyet, amiből 14 van a világon.”

Akkor, ha jól értem, Ön végül is az Everestre tette fel a hegymászói életét.

„Igen, de aztán folytatódott a kaland, mert Ázsiáról beszélünk, ott vannak a legmagasabb hegyek, de minden kontinensnek megvan a maga legmagasabb hegye. Afrikának pont a Kilimandzsáró az, aminek a megmászása után az Everest volt az – hogy jó nehézzel folytassam –, ami megmutatta nekem, hogy a többi kontinens legmagasabb hegyének megmászására is alkalmas leszek. Ez az úgynevezett Seven Summits kihívás, ami azt jelenti, hogy a hét földrész legmagasabb pontját kell megmászni. Nem akartam úgy járni, mint azok a sportolók, akik végigmásszák nagyságrend szerint emelkedve ezeket, majd a végén az Everest miatt nincs meg a hét. Én azt mondtam, hogy az Everest a legnehezebb, főleg az északi oldal, akkor hozzuk előre, jó előre, derüljön ki, ha nem vagyok rá alkalmas. Mivel kiderült, hogy alkalmas vagyok rá, azóta ezt a sorozatot mászom, amiből már csak egy hegy van hátra, és hogyha sikerül, akkor körülbelül 330-an leszünk a világon a több milliárd emberből, akik ezeket a hegyeket végig tudták mászni.”

Hogyan tudja szponzorálni mindezt, hiszen rengeteg pénzre van szükség a hegymászáshoz, nem?

„A hegymászás az egy költséges sport, de hát egyrészt, ami fontos, hogy külföldön elismertebb, mint idehaza. Nekem az, hogy asztmásként, első magyarként az északi oldalon feljutottam az Everestre azt eredményezte, hogy külföldön is vannak támogatóim. Jellemzően alapítványok, akik a történetet akarják felhasználni különböző motivációs célokra, illetve vannak kölcsönös együttműködési támogatások. Tehát vannak olyan magyar szervezetek, akik nem tudnak nekem pénzt adni, de össze tudnak hozni olyan szponzorokkal, akik igen. Ezért a kapcsolatért cserébe én azt adom, hogy segítek nekik, rájuk irányítom a figyelmet, hogy tudjanak adományokat gyűjteni, és kialakul egy hármas szimbiózis. A felkészülések jelentős része számomra anyagi felkészülés is, vagyis a jövedelmemből fedezem a pénz hiányzó részét. Ez nekem azért fontos, mert láttam, hogy nem csak sportolókra, hanem hétköznapi emberekre is milyen hatással van ez a történet, hiszen akárhogy is nézzük, én egy felfedező vagyok, egy profi módon felkészült, de nem profi hegymászó, vagyis nem ebből élek. Egy vagyok közülünk, ráadásul, ha kosarasok között vagyok, akkor abszolút egy vagyok közülünk. Ne felejtsük el, hogy nagyon jó, hogy ez a siker megvalósult és felért a magyar zászló az északi oldalról, és hogy minket magyarokat jegyeznek, de mégis csak mi kosarasok csináltuk ezt meg első magyarként.”

Volt olyan gyerekkorában kosárlabdázóként, hogy úgy érezte, elege van?

„Nem, soha. Voltak csapatfeszültségek, utánpótlásban ez természetes, de maximum fél napra tudta elvenni a kedvemet. A kosárlabdázás stabil hátteret biztosított a hétköznapjaimban, mindig volt mire készülni. Jobban szerettem, mint tanulni, de a tanulás is ment. Tudtam, hogyha nem tanulok, akkor nem kosarazhatok, ezért tanultam mindig, de a kosárlabda volt a fő tevékenységem. Ez így jó is volt, és olyan jövőképet biztosított, ami utána abban teljesedett ki, hogy a rendszert, a küzdelmet megtanultam. Az Európában gyakran játszott sportágak közül az egyetlen olyan sportágról beszélünk, ahol egy találat három pontot érhet. Ez a folyamatos bizonytalanság mentális felkészültséget és mentális és fizikális alkalmasságot is biztosított számomra az ügyvédi karrieremhez. Aki kosárlabdázik, a legjobb sportágat választja, és műveli annak érdekében, hogy majd, amikor már esetleg nem kosárlabdázik, is sikeres legyen.”

Mit mondana a gyerekeknek sikeres kosárlabdázóként, sikeres ügyvédként, sikeres felfedező hegymászóként, aki nem profi? Mi az a momentum, amire figyelniük kellene vagy lehetne. Mire koncentráljanak, hogy így kinyíljon a világ a számukra? Tehát hogy ne csak a labdát pattogtassák, hanem legyen valami kézzel fogható céljuk.

„A nagyon fontos kézzelfogható cél az utánpótlás kosárlabdázóknak, hogy a tanulásbeli sikeresség és a kosárlabdázásbeli sikeresség szimbiózisban legyen. Mind a kettő legyen folyamatos, hiszen akkor nincsenek problémák, amelyek bármelyik irányba elvonnák a figyelmüket. Én azt gondolom, az utánpótlás sportolóknak ezen belül a legjobb cél, ha ezt fenntartják – ami nem könnyű. Fontos, hogy a sportban találjanak olyan célokat, amiket el akarnak érni. Akarjon mindenki magyar bajnok lenni, akarjon magyar válogatott lenni, és utána ezt bontsa le részcélokra, mert, ha a bajnokság elején a végső bajnoki győzelemre koncentrálunk, akkor nem jutunk el addig. Ha ezt megfelelő részcélokra lebontjuk – a mérkőzésekre, a különböző selejtező fordulókra –, akkor eljutunk majd a döntőig. Azt mondom, hogy minden edzést úgy kell megélni, mintha az a világbajnoki döntő lenne. És hogyha így állunk hozzá, akkor mind fizikálisan, mind mentálisan, mind technikailag készek leszünk arra, hogy ne csak bejussunk egy bajnoki döntőbe, hanem meg is nyerjük azt, hiszen addigra több száz bajnoki döntőt lejátszottunk, mert az edzést is úgy vettük. Az a legfontosabb üzenetem mindenki felé, hogy csak gondolja meg, neki működne-e. Szerintem igen.”

Nagyon szépen köszönöm az interjút.

Az interjút Takács Eszter készítette

Fotó: Palkovits Tamás
Tovább a galériához >>>

 

 

 

A program az Emberi Erőforrások Minisztériuma Egészség fejlesztő program (iktatószám: 51602-2/2018/EGST) támogatásával valósul meg.